Eurázsiai–boreális flóraterület

Az eurázsiai–boreális az északi flórabirodalom (Holarktisz) egyik flóraterülete. A sarkkör körül végighúzódik Eurázsián: Svédországon, Finnországon, Norvégián és Oroszországon; dél felé eléri Kazahsztán és Japán északi részét (Hokkaidó). Északról az arktikus flóraterület, délről Európában a kontinentális-pusztai flóraterület, Ázsiában a kelet-ázsiai flóraterület határolja.

Jellemző növénytársulása a tajga; egy nagyon kevés fajból álló tűlevelű erdő. A tajga hasonló helyzetben húzódik át Észak-Amerikán is. Hasonló jellegű növényzet fenyők hiányában a déli féltekéről teljesen hiányzik.

A tajga földrajzi elhelyezkedése a tundra és sztyepp között.

Éghajlata

A boreális tartományt két jól elkülöníthető éghajlati területre bontják:

• az eurázsiai hideg-óceáni klímaváltozat Skandináviától Nyugat-Szibérián át a Jenyiszej folyóig húzódik,
• az eurázsiai hideg-kontinentális terület pedig a Jenyiszejtől a Csendes-óceánig. Ezen belül a növényzet jellegét már nemcsak a földrajzi helyzet, de a domborzat is erőteljesen befolyásolja.

A különböző tényezők együttes hatásainak eredményeként a tajga négy típusát különböztetik meg:

• sötét tajga,
• világos tajga,
• hegyi tajga,
• tőzeges-lápos tajga.

Sötét tajga

A sötét tajga (sötét lucos tajga) Európa északi részén terjedt el. Erdőalkotó fái:

• közönséges lucfenyő (Picea abies),
• szibériai luc (Picea obovata),
• szibériai jegenyefenyő (Abies sibirica),
• szibériai cirbolyafenyő (Pinus sibirica).

Három fontos altípusa van:

• A mohás lucerdők cserjeszintjében sok az európai faj. Hajlamos az elmocsarasodásra, és a nyershumusz felhalmozódása fokozatosan tőzegképződéshez vezet.
• A szőrmohás lucerdő sík térszíneken alakul ki és fokozatosan láposodik el.
• Az elláposodás eredménye a tőzegmohás lucerdő.

Világos tajga

A világos tajgának öt fontosabb altípusát különböztetjük meg:

• Tápanyagszegény, leginkább homokos talajokon nő a világos erdeifenyő tagja, amelynek gyakorlatilag egyetlen erdőalkotó fája az erdeifenyő.
  • Speciális változata a zuzmós erdeifenyő erdő.
• A világos vörösfenyő tajga fő erdőalkotó faja a dauriai vörösfenyő.
• A vályogos és meszes talajokon vörösáfonyás vörösfenyő erdők terjedtek el.
• A nedves vörösfenyő erdők olyan, podzolosodott homoktalajokon nőnek, amelyek talaja elég nedves.
• A különböző vörösfenyő erdők elláposodása alakítja ki a mohos- és a tőzegmohás vörösfenyő tajgát.

Tőzeges-lápos tajga

A boreális tűlevelű erdők két fő láptípusa:

• a síkláp és
• a tőzegmoha-felláp.

A tajga állatvilága

A tajga madárvilága a rövid nyáron gazdag, a téli időszakban szegény.

• A tavak környékén:
  • récefélék,
  • kis bukó,
  • kis búvármadár;
• a mocsaras területeken:
• nyírfajd,
• cankók,
• darvak;
• jellemzőek még a nappal aktív bagolyfélék.

A viszonylag hideg éghajlaton kevés hüllő és kétéltű él.

Ragadozó emlősök:

• hiúz,
• rozsomák,
• nyérc,
• hermelin,
• coboly,
• nyuszt.

Az emlősök sokféleképpen alkalmazkodtak a létfeltételek évszakos váltakozásához. Ennek fő típusai:

• hosszú téli nyugalmi állapot,
• vándorlás,
• nagy testméret,
• színalkalmazkodás.

Források

• Biogeográfiai alapfogalmak
• TALAJFÖLDRAJZ ÉS BIOGEOGRÁFIA
• Talajföldrajz és biogeográfia